https://szinhazatnekunk.hu/2021/11/24/miert-lett-r-ur-amokfuto-egy-kispolgar-nema-segelykialtasa/?fbclid=IwAR0pzndr3OFrpyq-6UgY75rTbwh3C9iT-OQ_0PfJJb8hO1YO5KAHPw02J2g

Miért lett R. úr ámokfutó? – Egy kispolgár néma segélykiáltása

Spread the love

Több szempontból is felkeltette az érdeklődésemet a beszédes című előadás, egy igazi színházi kaland ígérete. A cím mellett a szerző, a helyszín és az időpont is különleges volt a számomra. A Miért lett R. úr ámokfutó? minden hónapban más fővárosi vagy vidéki színházban látható, különleges helyszínen; az adott színház büféjében. Minden színházban csak egyszer, egyetlen alkalommal. Ez kicsit hasonló az Átriumban látható Fehér nyuszi, vörös nyuszi koncepciójához, melyet a szerzői instrukciónak megfelelően egy színész életében csak egyetlen egyszer adhat elő – ráadásul a szöveg előzetes ismerete nélkül. A Miért lett R. úr ámokfutó? előadást én az Átriumban tudtam elcsípni, ráadásul különleges időpontban, este 22:00 órás kezdéssel. A darabot Ördög Tamás rendezte.

Amellett, hogy rendhagyó ez a kezdési időpont, arról is árulkodik, hogy bár nehéz egyeztetni a benne részt vevő színészeket, mégis kiemelten fontos társadalmi jelenséget boncolgat a darab, így inkább megtartják szokatlan időpontban, mintsem a szervezés kihívásai miatt lemondjanak róla. A szerző Rainer Werner Fassbindernek ráadásul egy másik darabja is nagy sikerrel fut az Átriumban, A félelem megeszi a lelket címmel, mely szintén mélyre ható és aktuális társadalmi jelenséggel foglalkozik, így főképp kíváncsi voltam ennek a másik történetnek a színre vitelére is a független KVTársulat tolmácsolásában.

Adott ez a bizonyos R. úr. Egy német kispolgár. Foglalkozását tekintve műszaki rajzoló egy építészeti irodában. A klasszikus irodai dolgozó csapdájában vergődik. Látszólag mindene megvan, aminek a nagy könyv szerint meg kell lennie: lakás, kocsi, feleség, gyerek, munka. Élhetne idilli életet. Mondhatná, hogy azon szerencsések egyike, akinek sínen van az élete. De nincs neki. Mert ezek valahogy nem az ő céljai. Nem teszik se boldoggá, se kiegyensúlyozottá, sem elégedetté. A jóléti, vagy úgynevezett polgári társadalom az a közeg, mely megfogalmaz és ráerőltet az emberekre valamiféle koordinátarendszert. Ám ez a rendszer csapda. Elvész benne az egyén. A személyesség. Nincs tere az érzésnek, az individualitásnak.

És eljön a pillanat, amikor az ember rádöbben, hogy rabszolgává változott. Hogy nem más csupán, mint egy jelentéktelen csavar a gépezetben, ami bármikor kicserélhető, vagy helyettesíthető egy másik ugyanolyannal. A polgári látszatélet minden attribútuma, összes kelléke a rendelkezésére áll, mégsem tud vele mit kezdeni, mert ezek nem teszik őt boldoggá. Előbb mellékszereplővé vált a saját életében, majd teljesen ki is szorult belőle…

Van annak egy pikantériája, hogy az előadás vándorol a színházi helyszínek között, és hogy a büfé terében látható. Több asszociáció is köthető ide, hiszen ha már büfé, akkor kávé, és amúgy is megjelenik a kávé a darabban, meg hát KVTársulat ugye. De számomra a különös helyszínválasztásnak olyan olvasata is van, hogy még a játszóhely is periférikus. Ha már egy olyan emberről szól, akin átnéznek, akit jelentéktelennek, súlytalannak tekint a környezete, akkor ne kapjon a története sem rendes színházi színpadot – legyen az ő történetének elégséges helyszín pusztán a büfé, érje be ennyivel…

A díszlet végtelenül egyszerű. Az előadásban megjelenő korhű kazettás magnó tényleg működik, a zene abból szólal meg. Keserédes nosztalgia fogott el a szerkentyű működésekor, amit nyilván erősített az a fojtogató, indokolatlanul hurráoptimista német dallam, ami megszólalt belőle. Pedig R. úr szerette a zenét. Szerette volna meglepni a feleségét. Szeretett volna boldogságot adni. Csak valahogy a világ minden kincséért sem sikerült neki az önkifejezés, legalábbis oly módon, hogy valóban odafigyeljenek rá.

A történet sorra veszi a helyszíneket, személyeket, interakciókat és impulzusokat, melyek hősünket nap mint nap érték. Az előadás szereplői pedig jól követhetően prezentálják a váltásokat a helyszínek, élethelyzetek, szereplők között. R. úr naponta szembesül a felesége lenézésével és megvetésével, tiszteletnek nyoma nincs az asszony részéről. A gyerekkel egyre több a gond, főként mert nem jut rá elég figyelem. Nem nevezhető ideálisnak a munkamegosztás a családban. Látunk beszélgetéseket szomszédokkal, akik a klasszikus „hátulról mellbe” hozzáállással igyekeznek leplezni irigységüket, rosszindulatú kíváncsiságukat azzal kapcsolatban, hogy a férjet előléptethetik, hogy a családnak miből van pénze, és illem nélkül turkálnak nyíltan olyan ügyekben, melyekhez semmi közük. Mást mondanak és mást gondolnak. Tipikus. Érdekemberek, valódi és igazi kíváncsiság és érdeklődés nélkül léteznek. Látunk munkahelyi helyzetet, ahol R. úr gyomra csomóban van, mert a főnöke nem maradéktalanul elégedett a munkájával és javítást kér a rajzokon. A darab beavatja a nézőt munkahelyi csapatépítésbe is, az R. úr előléptetésének ígéretét megelőző búcsúbulit láthatjuk.

Van, amikor hősünknek lehetne egy szabad pillanata. De mindenki elutasítja, megtiltja, elnyomja ennek megélését számára. És azt hiszem, itt a kulcs. Ha valaki úgy kénytelen élni az életét, mint ketrecbe zárt állat (lásd a párhuzamot a karanténnal világjávány idején), és a minimális szabadságában, örömében, szenvedélyének megélésében is korlátozzák, gúzsba kötik és ellehetetlenítik, ott előbb, vagy utóbb elszakad a cérna. És egyenes következmény a lázadás.

R. úr egyáltalán nem volt papucs, sem pedig bólogató János. A főhőst megformáló Dankó István remekül megtalálja az arányokat a karakterben. Ha ugyanis nem ért egyet valamivel, nemet mond. Ha valami nem áll össze számára, azt szóvá teszi. Nem egy nyámnyila, mulya valaki tehát, akinek sem akarata, sem önálló véleménye nincs. Nem is egy alárendelt lélek, aki természeténél fogva szolgalelkűen fejet hajt, és kérdezés nélkül végrehajt. Sokkal inkább egy elnyomott ember ő. Valaki, aki tisztán és érthetően elmondja a véleményét, kommunikálja az akaratát, kinyilvánítja a nemtetszését, felvállalja a kényes témákat is. Csak talán nem elég erőteljesen. Nem elég önzőn, önérvényesítőn. Az ilyen emberre szokták mondani, hogy nem erre a világra való. Bár manapság lassan már senki nem erre a világra való, aki nem hajlandó gondolkodás nélkül, önzőn és harsányan átgázolni másokon és csak a saját érdekérvényesítését szem előtt tartani. Én, én, én! –  Mást sem hallunk manapság…

És pontosan ez a társadalom, ez a lenézés, megnyomorítás, elnyomás és elhallgattatás termeli ki a szorongó, befelé forduló, később depresszióssá váló és kiégő embereket. Pedig a folyamatnak nagyon sok olyan pontja van, ahol fel lehetne ismerni a jelenséget, és hatékonyan be is lehetne avatkozni. Ezt valahogy mégsem tesszük meg. Amikor valaki elnyomott helyzetben van, és némán segítséget kér, a segélykiáltását senki nem hallja meg. Vagy nem akarják meghallani. Mert ez kényes ügy, és talán kellemetlen. Egyszerűbb szemet hunyni felette, elmenni mellette, sorsára hagyni mondván: én úgysem tudok neki segíteni. Pedig semmi nagy dologra nem volt R. úrnak szüksége. Talán csak annyira, hogy valaki önzetlenül, mindenféle érdek és hátsó szándék nélkül mellé üljön, időt szánjon rá és megkérdezze: hogy vagy? És hogy valóban érdekelje a válasz.

A 21. századi jóléti társadalomban nagyon sokan magányosak. És pattanásig feszülnek. Polgári életet élő, látszólag boldog, kiegyensúlyozott emberek táncolnak a szakadék szélén, ujjuk pedig már a ravaszon, időzített bombaként bármikor robbanhatnak. Nehéz ezt észrevenni, de nem lehetetlen! Az előadás pont abban segít, hogy akár önmagunkkal, akár másokkal kapcsolatban képesek legyünk felismerni a problémát és ne féljünk segítséget kérni! Nem szégyen embernek lenni és mélyen emberi problémákkal küzdeni.

És hogy mennyire mai a jelenség, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy egyre több alkotásban visszaköszön ez a téma. Kerestem néhány történetet párhuzamként, ahol ez a folyamatosan gyűlő feszültség, az észrevétlenség, lenézés, átnézés, kiközösítés, kihasználás okozta fájdalom egyre csak nő, majd egyszer csak robban. A Chicago musicalben például ez zajlik a „celofánember” Amos Hart lelkében. Vagy ott van a kifejezetten a munkahelyi közeg pusztító elviselhetetlenségét prezentáló, a Radnóti Színházban jelenleg is futó, és a nézőket elemi erővel megrázó Gloria című darab. Aztán filmes példaként említhető Antal Nimród klasszikusa, a Kontroll, melyben egy ellenőrnél szakad el végképp a cérna, és az utolsó csepp a pohárban számára az, amikor egy utas megüti. És ami sajnos ezeket a történeteket ismerőssé teszi az az, hogy a mindennapi valóságunkban is egyre többet hallunk hasonló ügyekről. Az ép ésszel felfoghatatlan családirtások is valahogy így kezdődnek.

Ennek a sok szörnyűségnek a forrása ugyanaz: a mérhetetlen és pusztító magány. A meg nem értettség. A meghallgatás hiánya. Egyáltalán az, hogy nem vagyunk kíváncsiak egymásra. Puszta erőforrásként tekintünk a másik emberre, akiből kivesszük a nekünk kellő részt, a többi pedig nem érdekes. Észre sem vesszük, hogy adjuk az újabb és újabb pofonokat a nemtörődömségünkkel, egoizmusunkkal. És a másik csak tűri. Hol némán, hol közönnyel, hol kétségbe esetten. Nem akar, nem mer, nem tud segítséget kérni. Végül feladja…

Elejét kell venni ennek. És nem csak azért, hogy a másik ember ne műveljen szörnyűséget. Hanem azért, hogy azt megelőzően ne kelljen megjárnia a poklot a lelkében. A magára maradottság, az elmagányosodás, a rideg közöny és a teljes érdektelenség poklát. Mert az sokkal pusztítóbb, mint a fizikai megsemmisülés, ami ennek már a következménye.

Itt az év vége, kezdődik az ünnepi időszak. Kiváló alkalom ez arra, hogy nyissunk egymás felé, adjunk a figyelmünkből a másiknak. Vegyük észre azokat a környezetünkben, akik epekedve vágyódnak a figyelemre, törődésre, szeretetre. És ha mi vagyunk azok, hát merjük megmondani, merjünk segítséget kérni. Talán még ma is vannak kis csodák, maradt még annyi emberség a világban, hogy az emberek ne csak a fegyver eldördülésének hangjára kapják fel a fejüket. Talán még van remény…

Szereplők:

Dankó István

Stork Natasa

Major Erik

Urbanovits Krisztina

Mátray László

Schmied Zoltán

Száger Zsuzsa

Messaoudi Emina

Ördög Tamás

Fotó: Kovács JuJu