Engelhardt Anna: Tulipán - kritika a Tulipán c. előadásról

 

Tulipán

 

Az utcára nyíló apró terem tökéletes atmoszférával rendelkezik a produkcióhoz, melynek fő kelléke egy ágyként, oltárként, páciensi helyként egyaránt kiválóan funkcionáló dobogó. Alapvetően egy nagyon egyszerű történetnek lehetünk szemtanúi: egy meghiúsult esküvő a központi alkotóelem, azonban az esküvő, a jegyes fiatal pár és kapcsolatuk is háttérbe szorul a szóbanforgó felek szülei mellett. Felmerül a kérdés, hogy egy rendkívül szoros anya-lánya kapcsolat meglétekor hol található az a pont, amit a szülőnek már nem szabadna átlépnie. Ezen kérdésre szolgál válaszul az előadás, és bár egy objektíve szilárd véleménycentrumot nem fogunk felfeldezni, ki-ki eldöntheti magának, pontosan hol húzódik meg az egyéni határvonal. A KVTársulat – Csábi Anna által rendezett – Tulipánját az RS9+ Vallai kertben tekintettem meg.

Császár Zsani (Csábi Anna) egy személyben tölti be a kislány (méghozzá „a legszebb kislány az egész gombacsoportban!”), menyasszony és narrátor szerepét, a középpontban azonban mégsem ő áll. Leendő férjével összetűzésbe kerülnek, mindketten bizonytalanok, a valódi felfordulást azonban a két édesanya okozza. Mint a történetet, úgy az előadást is ők formálják, mellékszereplőkből a párkapcsolatban és produkcióban is főszereplőkké lesznek, „hiszen csak nem akarták, hogy elvesszen az időpont, melyre a gyerekek nem tudtak eljönni”, a párterápiára is ketten mennek. Először csak értetlenül nézzük a párbeszédeket, egy ponton már az esküdni kívánó felek személye is megkérdőjeleződik. Később az előzmények, traumák fokozatosan törnek felszínre, ami bár megértést biztosít, elfogadhatóvá nem teszi a folytonos közbeavatkozást.  Zsani édesanyja (Száger Zsuzsanna) szoros kapcsolatot ápol lányával, és bár az eljövendő ceremóniát tűkön ülve várja, a nászajándéknak szánt norvég fűtőpanelt saját házába vásárolja, lánya költözési szándékának hallatára összeroppan. Berögzült viselkedésmódja, a férfiakhoz való mindenkori hozzáállása és lánya elvesztésétől való félelme irányítja. Identitását Zsanika létezése határozza meg. A produkció jelenében kezdi el kutatni, valójában ki lehet ő, minek következtében ugyan felismeri saját hibáit (ellentétben a vőlegény édesanyjával), hirtelen bekövetkező gyökeres változás azonban nem születik meg. Klári, Benedek édesanyja (Urbanovits Krisztina) saját elfojtásainak áldozata. Életét férjének, Dezsőnek szentelte, ám fia születésekor a kívánt figyelem áthelyeződött az új jövevényre. Boldog, fiatalkori, esküvővel átitatott élményeit előszeretettel osztja meg a legalkalmatlanabb pillanatokban, ha tehetné, már nem vállalna gyereket; hogyan várhatnánk hát el tőle, hogy elfogadja Zsanit, netalántán egy unokát?  Később kiderül, hogy piedesztálra emelt házassága rég nem olyan fényes, a „Dezső-monológ” tökéletes összefoglalója az előadást átszövő feszültségnek: Klári végtelenül tragikus kirohanása valójában csak a képzelet szüleménye, egy villanás jelzi az őszinte, feszültségfeloldó jelenet meg-nem-történtét. Alapvetően különbséget tehetünk a két anya között, a történet egészét nézve ugyanakkor egyértelmű: mindketten igazán ránehezednek gyermekükre.

A múltbéli visszatekintéseknek köszönhetően a darab – bár az egyéni viselkedésmintázatok, traumák feltérképezésére szolgáló monológok a körkörösség, folytonosság érzetét keltik – nem lineáris történetvezetés mentén halad: megszakítják Zsanika anyáknapi versei, kék fényben úszó, házasságról és szerelemről szóló dalok, a zsiráf kicsinyeinek gondozási szokásai és nem utolsó sorban a menyasszony kiszólásai, melyeknek köszönhetően nézőtér és színpad közti határ elmosódik. A fényszórók megvilágítanak: Zsani hozzánk beszél, a ruhabolt – melyben az igazság pillanata megszületik – a párterapeuták, még Dezső is mi, nézők vagyunk. Ez a közvetlen részvétel, valamint a produkciót átszövő aktualizált humor teszi igazán színessé az előadást. Anyák, akik semmiképp nem akarnak gluténmentes, „ökobio” esküvőn részt venni, akik még a mennyegző lemondásakor is egymást, és a másik gyermekét hibáztatják. Generációs különbségeknek, egyéni értékrendeknek, saját, bizton hitt elképzeléseknek lehetünk szemtanúi, melyek összeütköztetve egészen más fényben tűnhetnek fel. Természetes, hogy a nagybetűs Szerelem, valamint a szülő-gyermek kapcsolat mibenléte az élet nagy kérdései közé tartoznak, ugyanakkor a létezés önmagában folyamatos változás, amit nehéz elfogadni, ha régi, jól bevált keretünkön belül élünk. A Tulipán éppen erre, az ebből való kilépés lehetőségére és szükségességére világít rá. Hiszen, „ha hét évente a sejtek lecserélődnek, pár év múlva már nem is ismerjük egymást”.

 

Engelhardt Anna