SZTE Színháztudomány-Egyetemi színikritika verseny - 2. helyeztt lett a Felhőkakukkvár kritika

 Következzen az Egyetemi Színikritika Pályázat második helyezettje: Mátyás Agárdi (dráma- és színházismeret – angol osztatlan tanárszak, II. évfolyam) hallgatónk az Apertúra és a KV Társulat Felhőkakukkvár című előadásáról írt, amit a Régi Zsinagóga - ALTERRA (Szeged)ben látott. Szeretettel gratulálunk!

Agárdi Mátyás: Az istenadta nép kilátástalansága háború idején

A Felhőkakukkvár című előadást az Apertúra (korábban k2 Színház) és a KV társulat koprodukciójában az Ördögkatlan Fesztivál tavaly augusztusi bemutatója után október 24-én Budapesten a Gólem Színházban, majd egy nappal később Szegeden a Régi Zsinagógában láthatta a nagyérdemű. Fábián Péter író-rendező Arisztophanész görög komédiaköltő számos darabját használja kiindulási alapnak, ennek ellenére nem várja el a nézőtől, hogy ismerje bármelyiket is, vagy egyáltalán azt, hogy tudja, ki volt a szerző.

A darab egy ősrégi, vaskos Arisztophanész-kötet szó szerinti leporolásával kezdődik, amit aztán a nevetséges ruhákba öltöztetett, fehérre meszelt arcú öt színész meg is szenved rendesen. Felmerül a kérdés, hogyan lehet ógörög komédiákat úgy adaptálni a kortárs színpadon, hogy az hasson korunk közönségére is. Felvonások helyett lazán összefűzött etűdöket, „hahotákat” láthatunk egymás után a színpadon, melyek közül mindegyiknek egy-egy Arisztophanész-dráma képezi az alapját, aminek a középpontjában a háborút elszenvedő emberek és azok békevágya áll. Az epizódok között a színészek kórusként vezetnek át minket egyikből a másikba, miközben Razvaljajeva Anasztázia ógörög dallamokkal kíséri őket hárfáján.

A színpadi tér az előadás végéig változatlan: a semleges fekete térben hátul kis dobogó, rajta a hárfa és megszólaltatója, elöl egy barna fóliaszőnyeg. A figyelmünk középpontjában a minimális díszlet miatt a színész, tehát az ember kerül. Akik a Háda Fruzsina által tervezett jelmezekben és fehérre festett arcukkal cirkuszi bohócokha hasonlítanak. Otthonkában, túlméretezett zakóban, színes harisnyában, álszakállban tényleg olyan társaságot látunk, melynek tagjain hamar nevetni támad kedve az embernek, miközben a fehér arc a tipikus bohócos pirospozsga nélkül mintha a görög szobrokat is idézné.

A színészi játék a középkori vásári komédiák világát idézi, köszönőviszonyban sincs a mára megszokott szalonvígjátékstílussal. A szöveg szókimondó, nem fél a trágár, nem illendő szavak használatától. A színészek mozdulatai sokszor szélesek, túlzóak, az arcmimika pedig kellőképp kifejező, néha túlságosan is. Néha mintha gyerekelőadást néznénk, de hát nincs-e vajon valami szép abban, ahogy a gyerekek önfeledten tudnak nevetni, voltaképp bármin? A különböző testnyílásokból és velük kapcsolatos tevékenységekből eredő poénok is megjelennek: a világ e tekintetben sem változott sokat, hiszen a görögök 2500 éve is ugyanúgy nevettek ezeken.

Szintén humoros közegben kerül szóba a fiatalok és az idősebbek közti generációs szakadék és az ebből származó közéleti, politikai konfliktusok. Rengeteg geg alapját aktuális történések szolgáltatják, például az egész előadást meghatározó háború.

Előadásunk ugyanis nem az ókori Hellászban játszódik, hanem éppen ott, ahol nézzük, és bizony mi, nézők is részesei vagyunk. Egy percre sem érezni, hogy mi egy történet külső megfigyelői volnánk. A színészek feljönnek a nézőtérre, eltűnnek a Régi Zsinagóga nézőtere mögött, nem csak kiszólnak, hanem interakcióba lépnek, beszélgetnek a közönséggel, biztatják a jelenlevőket, sőt egy ponton még hurkát is árulnak a nézőtéren. Szóval megy a jópofizás a közönséggel, de nem rest az előadás szembesíteni minket saját magunkkal és a hibáinkkal.

És ami mindig aktuális felismerés: a kisember nem tehet semmit, ha a nagyemberek úgy döntenek, hogy most a kisembernek rossz lesz. Zavarba ejtően tehetetlennek érezhetjük magunkat egy-két részletet nézve. Ugyanakkor teljesen pesszimistának sem nevezhető a mű, hiszen ad esélyt a kiútra, de felhívja a figyelmet, hogy a változás manapság nagy áldozatok, vér és veríték árán érhető csak el. Az Arisztophanész által sokat feszegetett női-férfi ellentét, vagy nők és férfiak közti kapcsolat is megjelenik. Hiába a több évezred, mai napig nem valósult még meg Európában sem a nemek közti egyenlőség – ezt közvetíti a kevés monológ egyike. Feltűnik ugyanakkor a viszonylag újkeletű, azonban az ókori görögöktől talán nem is annyira távoli ötlet, a társadalmi nemek kérdése. Egy ponton Király Dániel nőként jelenik meg a színpadon, bármiféle ráutaló külsődleges jel nélkül: egyszerűen kimondják, hogy ő egy nő.

A darab zenéje annak ellenére, hogy egy szál hárfán szólal meg, kifejezetten sokszínű. Az átvezetők közbeni ógörög dallamokon kívül magyar klasszikusokat, kortárs filmzenéket, továbbá hangutánzó és hangulatfestő hangokat is hallhatunk. Razvaljajeva Anasztázia teljes mértékben kiaknázza a pedál hárfája nyújtotta lehetőségeket. Horrorfilmek soundtrackjét megidéző hangokat hoz létre egy hegedűvonó szőrét végighúzva a hárfa egy-egy húrján, a hangolókulcsot csúsztatva a húrokon, illetve egy superball gumilabdát dörzsölve a fán.

Az ember a Felhőkakukkvárt nézve akarva-akaratlan is felfedez áthallásokat a háborún kívül is sok mindennel kapcsolatban, ami manapság zajlik főleg hazánkban. Az író sok mindenre felhívja a figyelmet, ugyanakkor nem mondja meg nekünk, hogy mi kéne legyen a véleményünk. A nézőre bízza az ítéleTovát meghozatalát, gondolkodásra biztat mindamellett, hogy megnevettet, és sok, első blikkre nevetségesnek vagy viccesnek tűnő színpadi történésnek a valódi tartalma sokkal mélyebben húzódik a felszín alatt. A legtöbb felhasznált történet nem úgy végződik, mint Arisztophanésznél, de hát nem is végződhetnek úgy, hiszen akkor idő előtt az előadás is véget érne. Lehet, hogy mégis változott valamit a világ 2500 év alatt? Azt viszont, hogy merre, már mi kell, hogy eldöntsük.

A kritika a szegedi Régi Zsinagógában 2022. október 25-én megtekintett előadás alapján készült.