Kormos Lili: Ez már majdnem anyósvicc - Tulipán kritika jelenkor
https://jelen.media/kultura/mar-majdnem-anyosvicc/?fbclid=IwAR03mV5dTBf3xyoRs1ZqD_AF0zbJ04s6oPJ02AGzLcVBJkUJuqrcVg6yBuA
Vannak események az életben, amelyek annyira szűken fókuszálnak csupán egy, esetleg két emberre, hogy el is felejtjük, hány életbe hoznak még változást. Az esküvők jellemzően az ifjú párról szólnak, de még inkább a menyasszonyról. Arról már nem sok szó esik, vagy ha mégis, akkor inkább csak utólag, hogy ilyenkor két család élete is összefonódik. Eltérő sorsok, habitusok, életfelfogások találkoznak, amivel hosszú távon kéne kezdeni valamit, de ez nem könnyű. Különösen akkor nem, ha ezt a sok különbözőséget krízishelyzetben kell összehangolni.
A KV Társulat Tulipán című előadásának középpontjában egy közelgő esküvő áll, a színpadon az anyósjelöltek és a leendő menyasszony. Férfiak nincsenek a színpadon, inkább csak emlegetik őket. Ez a történet a nőkről szól. Zsaniról, aki úgy dönt, összeházasodik Bencével, és két anyáról, akik ezen a ponton azzal szembesülnek, hogy nem csak felnőtt gyerekeik élete ért fordulóponthoz, hanem az övék is. Egy esküvő megszervezése önmagában is megannyi konfliktusforrást tartogat, hiszen az egy dolog, hogy mit akar az ifjú pár, de a szülőknek, mindkét oldalról, úgyszintén megvan az elképzelésük arról, hogy milyennek is kéne lennie a nagy napnak. Esetünkben azonban az esküvő kútba esni látszik, mivel az összevont legény- és leánybúcsú egyik játéka kapcsán Zsani és Bence összevesznek, a fiú eltűnik, a lány összeomlik, az anyák pedig próbálják menteni, ami menthető. A gyerekeik és a saját életükben egyaránt.
A Tulipán erőssége, hogy elég jól egyensúlyozik a már-már közhelyesnek számító, mégis vicces konfliktusforrások és a mélyben meghúzódó, sokszor kimondatlan feszültségek között. Egyszerre tud vicces lenni, hogy miközben a fiatalok kihagynák az egyházi szertartást, és egy vegetáriánus, alkoholmentes, gluténmentes, laktózmentes, mindenmentes esküvőt terveznek, a fiú szülei, az anyja legalábbis biztosan, valami hagyományosabbra vágynak. Zsani anyja azonban, aki maga soha nem ment férjhez, és egész életét az anyjával és a lányával közösen élte le, azt sem igazán érti, mi szükség van esküvőre, azt meg pláne nem, hogy a lányáék miért akarnak elköltözni tőle. Ez az a pont, ahol azok az árnyaltabb, és talán a nézőkben is feszültséget keltő kérdések felmerülnek, amik végig ott pulzálnak a darabban.
A történet középpontjában, minden látszat ellenére ugyanis, nem az ifjú pár áll. Persze, ott a dráma, hiszen a teljesen kétségbeesett Zsani nem érti, hogy mégis mi történhetett, hogy ebből az egyszerű kérdésből, hogy melyikük hány gyereket szeretne, miként kerekedhetett egy akkora veszekedés, hogy a végén a vőlegénye csapot-papot hátrahagyva elrohanjon, de az igazi kérdés az, hogy mit akar valójában ez a két fiatal ember? Hogy vajon az érzéseiket, vágyaikat, reményeiket felvállalva kezdtek közös életet tervezni, vagy úgy voltak vele, hogy majd megoldják, majd lesz valahogy, majd kisimulnak a bizonytalanságok? Az ilyen fordulópontok, mint az életre szóló elköteleződést jelentő esküvő is, képesek rá, hogy megvilágítsák azokat az égető kérdéseket, amiknek legtöbben még a végig gondolásától is ódzkodunk, hát még a megválaszolásától. Könnyű ugyanis elhinni, hogy olyan családi életre vágyunk, mint amilyet otthon láttunk, hogy mi is valami hasonlót szeretnénk tovább vinni, mint a szüleink, de a saját család alapításának kapujában állva, azért csak meg kell fontolni, hogy mi az, amit valójában akarunk. Annak a felvállalása pedig, hogy egész más irányba szeretnénk kormányozni az életünket, mint a szüleink, óriási kihívás.
Három lépés távolságból szemlélve a kérdést, nem nehéz belátni, hogy mindannyian mások vagyunk, hogy az az élet, ami egyikünknek komfortos és helyénvaló, nem biztos, hogy ugyanilyen a másiknak, de éles helyzetben igazán nehéz ilyen tisztán gondolkodni. Amikor egy gyerek úgy dönt, hogy más utat választ, abban szülőként könnyű valamiféle saját kudarcot látni. Hiszen, ha neki nem jó mindaz, amit egész életében kapott, akkor talán mi csináltunk valamit rosszul, akkor talán a mi életünk nem elég jó. Akár így van, akár nem, egy ilyen szituáció mindenkit szembenézésre kényszerít, és mindaz, amit az út ezen pontján visszafordulva magunk mögött találunk, sokszor korántsem annyira szép és dicsőséges, mint ahogy emlékeztünk rá.
Bence anyja, Klára például, aki a kicsit konzervatív, gondoskodó, meleg otthont teremtő, példás családanya prototípusa, és mint ilyen, krízishelyzetben egyszerre próbál törődő anyós és támogató anya is lenni, maga is kénytelen számot vetni a házasságával. Nem egyszerűen azt kell belátnia, hogy ez az egész történet Dezsővel messze nem olyan ideális, mint ahogy azt elmeséli, de még azt is el kell fogadnia, hogy mindazon fájdalmak, lemondások, amik az életét kísérték, jobban bántják, mint azt akár magának is valaha be merte vallani. Mert könnyű arról prédikálni, hogyan hunyt ő szemet a férje hűtlenkedése fölött, de a konyha csöndjében, vacsorát kavargatva, azért mégis csak eszébe jut, hogy lehetett volna másképp is. Különösképp akkor, ha épp a saját fia emlékezteti rá, hogy mindig lehet más utat választani, hogy méltatlan alkukat nem muszáj megkötni.
Mindeközben, ezek az anyák alapvetően jó anyák. Persze, könnyű kiborulni tőlük, és az előadást nézve néha én is a fejemet fogtam, hogy az a csoda, hogy az ifjú pár nem a világ végén, két tanú jelenlétében, nagy titokban esküdött meg. Összeségében azonban szeretik, féltik a gyerekeiket, és igazán jót akarnak nekik. Csak a jót akarás közepette nem hallják meg, hogy a másik talán már nem kér a jóból, vagy legalábbis, az évek alatt már valami más lett jó neki. Mert felnőtt, mert önálló lett, és már ő tudja jobban, hogy mire van szüksége. Amibe persze kegyetlen lehet belegondolni, az elengedés pedig szomorú és fájdalmas, de mégiscsak szükségszerű ahhoz, hogy ne okozzunk nagyobb károkat.
A felnövés közös történet, ami a szál egyik végén történik, annak hatása lesz a másikon is. Néha elég egy nagy beszélgetés, néha egy lefújt esküvő kell, hogy észrevegyük egymást, és saját magunkat is a történetben. Néha meg mások mesélik el a saját történetüket, és akkor abból talán egy kicsit könnyebb tanulni.
Tulipán – RS9 Színház
Játsszák:
Száger Zsuzsanna
Urbanovits Krisztina
Csábi Anna
Hangfelvételen megszólal: Lestyán Attila
Zene: Szegvári Júlia
A résztvevők ötletei, improvizációi alapján írta és rendezte: Csábi Anna
Megjegyzések
Megjegyzés küldése