Engelhardt Anna: Látszatvilág - kritika a Miért lett R. úr ámokfutóról

 

Látszatvilág

 

„Kicsit többre vitte, mint mi.” – hangzik el az ominózus mondat a KV Társulat – Ördög Tamás által rendezett – Miért lett R. úr ámokfutó? című előadásában, melyet az Örkény István Színház aulájában tekinthettem meg. Az előcsarnok pillanatok alatt alakul át a színészek által megteremtett látszatvilág színterévé, mely ugyan nagyon hasonlatos a Michael Fengler és Rainer Werner Fassbinder által készített film közegéhez, és bár fájdalmas kijelenteni, saját valóságunkra szintén ráismerhetünk, azonban kiélezettségének, végletes karaktereinek köszönhetően sokkalta jobban szembesíti nézőjét az emberi ego mindennapos harcaival, végtelen tragikomikusságával, nem utolsó sorban pedig az alapvető érzelmek permanens elfojtásával járó következményekkel.

Az előadásnak nincs épített díszlete, a „színpad” egy színházi aula, közepén székekkel. A székek két oldalán található a nézőtér, ezáltal – a kőszínházi struktúra felbomlásának köszönhetően – lehetővé válik a teljes térhasználat, színész és néző konvencionálódott kapcsolata megbomlik, sőt, egészen más szerepben tűnik fel: a színészek nézői hátak mögül sétálnak be,  a jelenetek közvetlen egymásután következnek, mindez mégsem okoz értelmezési problémákat, éppen ellenkezőleg: nézőtér és színpad, jelenetek és szerepek eggyéolvadásának köszönhetően válik életszerűvé, a „bennelét” miatt igazán tükörré a produkció.

            Egy, a látszatvilág alkotta térben – ahol az s hang helytelen kiejtése, a szomszédok véleménye és a lakás mérete okozza a legnagyobb felfordulást – az elemi, tiszta emóciók nem léphetnek be az ajtón. Amikor pillanatokra mégis megteszik, az elfojtott érzelmekből megszülető buborék megbomlani látszik. R. úr (Dankó István) egy átlagos – éppen előléptetés előtt álló – műszaki rajzoló. Felesége, gyermeke van, életében látszólag minden rendben, amennyiben nem vesszük figyelembe az egyetlen apróságot: a családeltartó férj, apa és – édesanyja perspektívájából – kisfiú végtelenül boldogtalan. R-né (Stork Natasa) az előadás

legszembetűnőbb karaktere: egzisztenciájának elengedhetetlen feltétele a külső környezetéből származó pozitív visszajelzés, létezése múlik közeli és távoli környezete véleményén (egyértelmű, hogy egy fásult, szerepeket játszó, végtelenül kritikus mikrokörnyezetben ez egyenlő az öngyilkossággal). Egy-egy elejtett mondatból, pillantásból ugyan következtethetünk a házasságukban egykor jelenlevő szeretetre, mostanra azonban az intimitás lélegzetvételnyi jelenlétét sem találjuk kapcsolatukban, közös gyermekük hollétéről is megfeledkeznek.  Szemünk elé tárul tehát egy világ, melyben tanárnő konszolidáltan elretten egy SNI gyermek láttán, melyben orvos kérdezi a pácienstől, hogy van-e szervi problémája, és melyben a főnök visszavonja az előléptetés ígéretét egy összejövetel alkalmával elhangzott szeretetteljes mondat miatt. A valóság, amiben pillanatnyi italozással, folytonos cigarettázással és fejfájásra kapott gyógyszerekkel igyekszik túlélni az ember.

Az ingerszegény kispolgári miliő kizárólagosságának érzékeltetésére szolgálnak a jelmezek is. Az egymást követő generációk viselkedésmintázatai, traumái, szülők és gyermekek életben és kapcsolatban felvett szerepei kísérteties hasonlóságokat mutatnak, egyértelmű, hogy amennyiben nem következik be drasztikus változás, az apátia és összetákolt identitás mindenhova beivódik. A szülők egyszínű mellénye, valamint gyermek és apa ugyanolyan színes mellénye láttatja a beolvadás és eltűnés megállíthatatlan folyamatát. R-né általában viselt feltűnően rövid, piros szoknyája, valamint a szomszédok körében magára öltött hosszú virágos kabátja tökéletesen megmutatja különböző arcait. R. úr szülei korrelálnak a férfi házasságában elfoglalt szerepével, feleség és anya (Urbanovits Krisztina) versengése, valamint – a másik szavaihoz mérten pozicionált – állandó maszkcseréjük végtelenül komikus feszültséget idéz elő. Mindeközben a műszaki rajzoló és édesapja (Mátray László) vajmi kevéssé vesznek részt a társalgásban, azt azonban a halkszavú édesapa is megállapítja: mégis csak ők a főnökök. Egy azonban közös nőkben és férfiakban. Az apátia, amit R-né neoklasszicista berendezéssel, az anya és szomszédok kritikáira válaszul szolgáló hisztérikus kacagással és jólszituált, egészséges férjjel kíván enyhíteni. R. úr kényszerbuborékjából való kitörésre tett kísérletei kudarcba fulladnak, az otthoni kabátok a munkahelyi jelenetekkor is a széken maradnak, bárminemű látszatrend felborul. A látszólag csöndes, visszahúzódó főszereplőről hamar kiderül, hogy hallgatása elfojtott érzelmeinek köszönhető: egy vállalati összejövetel során elejtett – egy pillanatra a harmónia érzetét keltő – önfeledt, részeg tánc, valamint az orvosnál érzett kétségbeesés zakója, álarca, magára öltött identitása levételekor, és ezek feszültsége hatja át az egész művet. Azt gondolom, hogy az előadást követően ki-ki egészen más szemlélettel sétál ki az ajtón, egy dologban azonban biztosak lehetünk: a „folt a garbón” megállíthatatlanul növekszik, a tragikus végkifejlet egyértelmű. A KV Társulat által színre vitt előadás élesen világít rá örökérvényű problémákra, végletesen szélsőséges karaktereinek köszönhetően egy zseniális humorral megrendezett, mégis arculcsapóan szembesítő produkciót láthatunk.

 

Engelhardt Anna