Herczog Noémi kritikája az ÉS-ben

 https://www.es.hu/cikk/2023-06-16/herczog-noemi/anyad.html?fbclid=IwAR3XX4wudOA5aLBzkVBmPs_qtG2-LvID7dOyS20VGVC5oEcAijwO8jdv4sQ

Herczog Noémi

Anyád

MŰBÍRÁLAT - SZÍNHÁZ - LXVII. évfolyam, 24. szám, 2023. június 16.

• Nagyítás
• Kicsinyítés
• Nyomtatható
• Cikk küldése
• Ajánlom

(Lionel Shriver: Beszélnünk kell Kevinről, r.: Berzsenyi Bellaagh Ádám, Budaörsi Latinovits Színház; KV Társulat: Tulipán, RS9 Színház)

Ezúton ajánlom a Tulipánt a Déryné Program kurátorai figyelmébe. Nincsenek illúzióim, de szívesen megkövetem őket, ha inkább az ilyen előadásokat utaztatnák körbe az országban, főként, hogy a társulat számos sorstársukkal együtt nulla forintot kapott a színházi többlettámogatások eredetileg mentőövnek ígérkező pályázatán.

---

Míg én egy tömeggyilkos édesanyjáról nézek előadást Budaörsön – aki végig azt latolgatja, vajon mennyiben múlt rajta és szülői hiányosságain, hogy így alakult –, saját kétévesemre nagyszülei vigyáznak. Az előadás arra aztán elég is, hogy nem túl mélyen szunnyadó anyai bűntudatom felhorgadjon, és hazáig arról is meggyőzöm magam, hogy pont az ilyen dickensi árvákból, elhanyagolt, nagyszülőkhöz lepasszolt, sanyarú sorsú gyerekekből lesznek a „Kevinek”. Persze ironizálok, mindenesetre az ominózus mű, a Beszélnünk kell Kevinről egy regényadaptáció (az eredetit Lionel Shriver írta, amiből a kultfilm is készült), és Kevin volna a tinédzser, aki, azt nem merném írni, hogy „váratlanul”, de a regény egy pontján kétségtelenül lemészárolja családja több tagját, valamint osztálytársait, az iskola egy alkalmazottját és egy tanárát, nagyságrendileg tíz embert. Úgyhogy, ha valaki a mai Magyarországon nevel gyereket, és mégsem volna szülői bűntudata, okvetlenül nézze meg az új budaörsi bemutatót. 

A tudatos gyerektelenek bibliája és az anyák rémálma: a Beszélnünk kell Kevinről színlapja mégis vonzza a szülőt, mint lepkét a gyertya, vonzott engem is, ahogy többnyire a tragikus hírekre is rákattintok (elégett, leesett, kiugrott). Valószínűleg ugyanazért esik jól nyomasztani magunkat, amiért szeretjük a horrort meg a pszichothrillert, amiket egyébként én nem nézek. A Kevin viszont nagyon is érdekelt, éppen az eldönthetetlen kérdés miatt, hogy most akkor „az anya hibája-e”. Magam sem tudom, mit vártam, hogy majd megnyugtatnak, „lehetetlen ennyire elrontani” (ezt nyilván nem kaptam meg). Fröhlich Kristóf meleg tekintetéből Kevin szerepében – érzékeny alakítás – végig azt éreztem, hogy ez a srác nem pszichopata, noha kezdettől egy antikrisztus. Akkor ki lehet a hibás? Pelsőczy Réka önkritikusra és szimpatikusra formált anyamonológja nekem nem arról szólt, hogy ez a nő ne szeretné a gyerekét. De amiről beszámolt, elsősorban a korai időszakot illetően, az biztos, hogy egy, az átlagnál – jóval – lassabban kialakuló érzelmi viszony a gyerekével, és ennyiben fontos, hogy a színház ezt a kibeszéletlen témát problematizálja. Főleg, mert a normalitás keretein belül sem mindenkinél pattan ki teljes fegyverzetben az instant anyai szeretet, amint elvágták a köldökzsinórt. A történetet itt most kifejezetten az anya nézőpontjából követjük, ráadásul Berzsenyi Bellaagh Ádám rendezésében és Németh Nikolett-tel közösen készült „színreiratukban” egyenesen két anya van (bűntudat a négyzeten). Egy „kismama”, Hartai Petra, és a jelen idő, a beszélőre járó anyával, Pelsőczy Rékával. A két generáció párhuzamos jelenléte még hangsúlyosabbá teszi az önreflexiót, még ha a találkozás egy kismamával elmarad is. A középpontban is az anya van, a többi szerep hálátlanabb: a remek Takács Katalin epizódszerepekben és az izgalmas Koós Boglárka a kishúg szerepében. Ez egy monológ, igaz, hogy két színészre.

Ami miatt az előadás, több pozitívuma ellenére, feldühített, az az, hogy ráerősít a(z amúgy is elterjedt) közhelyre:  mindenért is az anya a hibás. Mert ugyan mire lehet gondolni egy jóravaló tekintetű fiú esetében egy pszichologizáló értelmezést nézve (thrillerre nem utalnak jelek), akit az anya saját bevallása szerint első pillanattól fogva nem tudott szeretni, míg az apja igen? Sovány vigasz, hogy a végén az anya is elrebeg egy „szeretleket” az addigra már tömeggyilkos gyerek felé, a – jogos – bűntudat ezek szerint meghozza a kegyelmi érzést. Az apai nézőpont – és ennyiben felelősség – annál jelentéktelenebb (hiába van apából is kettő, Ilyés Róbert és Böröndi Bence), hogy ő az anya – itt abszolút – nézőpontjából nézve egy balek, aki mindent bevesz (azt se igen értem, hogyan szerethettek egymásba ezek ketten). Ami viszont végképp horrorfilmbe kapcsolja a látottakat, és amiért feladtam, hogy érzelmi viszonyt próbáljak létesíteni a szereplőkkel, az az anya monológja. Színészi értelemben Hartai és Pelsőczy is hiteles, bár megtörtséget csak az utóbbi mutat, de ami a szöveget illeti, itt mégiscsak egy súlyosan traumatizált nő oszt meg – traumáját illetően a legapróbb részletekig – mindent. Elhallgatás, netán csendek – egyáltalán nincsenek. Itt minden a kíváncsiságunkat szolgálja gyakorlatilag a Kevin által meggyilkoltak testébe fúródó nyílvesszők és a föld által bezárt szögig. Innen nézve pedig tényleg azt tudom mondani, hogy ez az este nem a pszichológiáról szól. Néha egyszerűen jólesik ütni magunkat, legyen az egy bulvárhír vagy a Kevin.

A KV Társulat új bemutatóján is feltűnik egy gyerekét nem szerető anya. Csak míg Kevin anyukája addig ismételgette, hogy nem szereti a gyerekét, amíg megszavaztuk neki, hogy „de”, addig Urbanovits Krisztina alakításában az anya jóformán a szánkba rágja, hogy imádja a fiát. Pont ez a gyanús. Ami miatt – többek közt – mégis felszabadítóbb ez az este, az az, hogy a Tulipán bohózat. Másfelől szimpatikusan íródik egybe a társulat két színészének életkorával egy másik, kibeszéletlen téma, az anyák és felnőtt gyerekeik viszonya. Főleg, hogy színpadon ritkán nyílik alkalom, hogy színésznők Arkagyina szerepén kívül is kutassák az anyai érzések magasságait és mélységeit.

Itt van tehát egy társulat, amelyet két színésznő alapított, és akik saját életkoruk ritkán elemzett társadalmi szerepeit viszik színre, ez már önmagában izgalmas. Az első jelenetben Száger Zsuzsanna és Urbanovits Krisztina ülnek egy párterápián, nem mint pár, hanem mint a pár „szülei” (nem akarták veszni hagyni az időpontot). A kibontakozó házasodási történetből csak a nőket ismerjük meg, a két anyát és egyikük lányát. A férjeket és férjjelöltet a képzeletünkre bízzák. De mielőtt annyit szűrnénk le a történetből, hogy itt is mindenről az anyák tehetnek, a távol maradó apákról is kiderül egy s más. Ott van Dezső, a másik meg éppen hogy „hol van”, ugye. De elengedésre képtelen szülők ide vagy oda, a történetben magukat kereső fiatal felnőttek sem teljesen reménytelenek. Csábi Anna jó humorú alakításának kezdeti feszengését utólag teljesen indokolttá teszi, amikor egy pillanatra kettesben látjuk szerelmével (Lestyán Attila videón keresztül jelentkezik be az előadás leghitelesebb két percére), és mellette Csábi Anna „Zsanettjét” is végre önmagának látjuk.

Mert a két anya nyilvánvalóan végig a saját esküvőjét szervezi, majd fújja le a „gyerekek” nagy napja címén. Kár, hogy ezt ki is mondják, értenénk anélkül is. De mivel a Tulipán mondjuk, hogy „anyabohózat”, itt elfér a csipetnyi szájbarágás és a karikatúra. Száger Zsuzsannának pedig, akinek „szerepjátszósabb” az eszköztára, mint Urbanovits Krisztinának, ez még sokkal jobban is áll, mint a tragikusabb szerepkörök. Ezúton ajánlom a Tulipánt a Déryné Program kurátorai figyelmébe. Nincsenek illúzióim, de szívesen megkövetem őket, ha inkább az ilyen előadásokat utaztatnák körbe az országban, főként, hogy a társulat számos sorstársukkal együtt nulla forintot kapott a színházi többlettámogatások eredetileg mentőövnek ígérkező pályázatán. Legszívesebben azt írnám, még egy jó kis feldolgozó foglalkozást kéne a Tulipán végére biggyeszteni. De helyette azt írom: lesz-e még egyáltalán alkalom, hogy megnézze az olvasó?